John Swiney. Swiney, a disznó. John, a rendőr.
John Swiney rendőr volt. Los Angeles forró utcáin izzadt a rendőrkocsiban kávét szürcsölgetve, fánkot falatozva. John Swiney olyan rendőr volt, aki szerette a fánkokat. Meg is látszott rajta, 20 évnyi szolgálat alatt meglehetősen meghízott a szíros ételektől, de mindíg időn belül futott a felmérőkön.
John Swiney nem lőtt jól. Nem szeretett futni sem, ezért is ült a volán mögé. De jól végezte a dolgát, nem fogadott el nagyobb pénzeket, nem kereskedett droggal, nem futtatott lányokat pedig Isten látja lelkét, lett volna rá alkalma bőven. A kisebb összezörrenések (családi veszekedések, bandák összezördülései) voltak a specialitása - valahogy mindíg nyugodtan beszélt a legelázottabb alakkal is, megtalálta a hangot az összetört álmok világában a szívedig, és tudott hatni rá.
ÉS most nyugdíjazzák. Egészségügyi okokból. A rák elburjánzott a testében, és lassan a fájdalomcsillapítók sem hatottak már. Három hétig volt képes mindössze eltitkolni az állapotát, aztána kórház felhívta a munkahelyét. Kicseszett vele az élet, csak az vígasztalta, hogy a yerekei már felnőttek, nem szorulnak gondoskodásra. Az meg különösen büszkévé tette, hogy sikerült összetartania a családját, nem vált el, mint annyian. olyan élet volt, amit érdemes volt megélni.
Most pedig, utolsó munkanapján itt dekkol egy sima kis vegyesbolt előtt, térdel a lökhárító mögött, kezében célra tartott fegyver, egy ősrégi Smith&Wesson .38 - manapság már senki nem használ ilyet, de ő megszokta a súlyát. Nem váltott fegyvert, ahogy nem váltott társat sem. Nem érte meg kockáztatni. Hamarosan megérkeznek a kommandósok. Hamarosan minden befejeződik.
A gondot a túszok, a drogok, vagy némi őrültség okozta. Egyszerűen nem tudtak bemenni, de még csak megközelíteni sem bírták a boltot. Egy halott már felnyársalva feküdt a darabjaira hullott kirakatüvegben. De őket meg azért fizették, hogy ott legyenek egy ilyen helyzetben. Hát vártak. Vártak a csodára, akik golyóálló mellényben és golyószórókkal érkeznek, hogy egy külsőre velük megegyező valakit elintézzenek. Fertőző gócok megoldás nélkül. Hát várnak, egyre csak várnak, reménykedve a csodában. Egyetlen ember van odabent.
Végül az idegenes külsejű kommandósok is tehetetlennek bizonyultak. Nem maradt senki más, akit bevethettek volna. A mesterlövészek hiába hasaltak leshelyükön pelenkában. A gázálarcos, páncélba burkolt elitegységek a falhoz lapulva igyekeztek közelebb jutni, de ezzel csak újabb halottakat produkáltak. Egyikük már átlőtt vállal kuporgott a mentőkben, akik eddig csak az idejüket vesztegették azzal, hogy itt álltak.
John letottyant a kerekek fedezékében, hátát a kocsinak vetette. Izzadt a napon, az idegei a kimerültség szélén táncoltak és a fájdalom is fojtogatta. "Csak túl kell élnem a napot" - mondta magának bíztatásként. Akkor hazamehet, és együtt töltheti hátralévő idejét a feleségével, párnák között, a sivatagban. Esetleg elverheti minden pénzét egy kaszinóban. Ujjai mellényzsebe gombját bontogatták ki éppen. Ez csak most tudatosodott benne. Nem az ásványvizes palack után kotorászik a 38 fokos szmogban, nem - megváltoztak a szokásai. Alig három hét alatt... Elgondolkodva forgatta a piros-kék cimkés fehér dobozt. Piros-kék. Ha gyorsan forgatod egy körre felfestve már csak egy kis sárga kell, és megszűnnek színnek lenni, fény lesz belőlük. Tiszta, fehér fény.
LEpöckölte a csavaros kupakot a földre, a tenyerébe döntötte a csillogó bevonatú tabletták halmát. Csendben ült ott. "Adjatok egy mellényt" - tápászkodott fel. "Minek?" - pislantott oda a csomagtartónál gubbasztó ember. "Csak kiveszem a mellényt a csomagtartóból, oké?!" - kipattintotta a zárat, kiemelte a mellényt. A puskát otthagyta, lassú és durva eszköz mostanra.
Átsietett a kommandósok parancsnokához. Az alatt a tíz lépés alatt kirázott tíz tablettát, és szárazon lenyelte. Majd még egy marékkal a szájába döntött, nem is számolva. Felragadott egy pohár vizet, és azzal lesegítette. "Uram, adjon egy sisakot, meg egy pajzsot! Bemegyek." "Megőrült?! Húzzon a francba, egyáltalán ki maga?" "John Swiney uram, valaki, aki segítene maguknak!" "Van elég emberünk, menjen vissza a helyére őrmester, megértette!" "Maga nem érti! húsz percen belül úgyis halott vagyok" - azzal lefelé fordította a fájdalomcsillapítókat tartalmazó dobozt, hagyta, hogy a tabletták maradéka szertepattogjon a kiszáradt betonon. "Annyi idejük lesz, míg újratölt, uram"
A kommandósok parancsnoka csak intett. Megkapott mindent. Sugár- és kamoterpáia közül választhatott. Mindíg a cég állta a számlákat, jó biztosítása volt. "Bemegyek" - kiáltotta, egyenesen a boltnak tartva. Nem keresett fedezéket, az első golyó már akkor belecsapódott, mikor még húsz méterre sem közelítette meg a kaput. Gyomron talált, a legérzékenyebb testrészén. Most alig tántorodott meg. Még öt méter, és bokáig gázolt a könnygázfüstben. A gáz marta a szemét, csorgott taknya-nyála, de még öt méter kellett, míg egy egész sorozat csapódott bele. Ekkorra már maga elé húzta a pajzsot, aminek már csak törmelékei maradtak, de nem engedte le a karját. Golyók szaggatták a mellényt, törték el alkarja csontjait. A vállán egyszerűen keresztülment az egyik lövedék. Elért a küszöbig, míg a bentlévő rájött, hogy ha ellövi a lábait akkor legalább nem bír továbbmenni. Be is jött volna, ha Johnt még érdekelte volna, hogy elfolyik minden vére a felszakadt artériákon át, de semmi olyat nem találtak el, ami lehetetlenné tette volna a járás mechanizmusát, és Swiney már azt is kacagva tűrte volna, ha lefűrészelik a fejét - akár egy igen életlen fűrésszel! Emlékezett, hogy pisztolylövést hallott a géppisztoly kerepelése helyett. Felfogta, hogy a hangsebességgel száguldó fémdaraboknak többé nem állja útját a mellénye, a lukak már a testén belül keletkeztek, nem csak itt-ott a széleken, nem olyasmik ezek már, amikből fel lehet gyógyulni. Széttráta karjait, elfogyott lendülete után már csak hullott. Ez volt az utolsó dolog, amit még érzett.
A fegyverest bilincse verve vezették el, bár senki nem jósolt nagy jövőt neki. Az asztalok mellett már fogalmazták a sajnálkozó hangvételű leveleket, a fotósok már a jövőheti címlapon gondolkoztak. Az élet megy tovább, és nem emlékezik meg a hőseiről.
