Majd egyszer talán a nevüket is előkeresem, de volt egyszer, nem is olyan rég, a 20. században 2 férfi, akik megbízhatóan, és 100%-os sikerrel tudtak egymással telepátiával kommunikálni. Persze nem túl összetett dolgokat, de minden esetben, előzetes felkészülés nélkül is megérezték, ha a másik "kapcsolatot létesít". Ílymódon egyfajta morzézásra voltak képesek a szokásos típusú kíséleteken kívül (összetett dolgokat ők sem voltak képesek közvetíteni nagyobb pontossággal, mint más).
Egyszerű információcsere, ellenben velük sikerült bizonyítani, hogy a telepátiát nem köti a távolság (de legalábbis annyival gyorsabb a közvetítés sebessége a fénynél, mint a fény sebessége a hangéhoz képest - biztos hallottatok a két dombon egymáshoz kiabáló, és lámpákat kapcsolató tudós kísérletéről).
No, mivel ez egy gyakorlati blog lenne, vagy mmi a szösz, és hogy az előző bejegyzéshez is kapcsolódjon a lényeg az esetben az agyhullámaik vizsgálata volt: amikor megkezdték az "adást" a két fickó agyhullámai összerendeződtek, azaz ugyanazokat a hullámokat (gondolatokat?) produkálta mindkét agy!
Ehhez egy érdekes adalék, hogy ezoterikus körökben úgy tartják, minden élő, minden élőt tartalmazó közösség, de még az élettelen dolgok is rendelkeznek egyfajta tudattal. Ha ez igaz, akkor magyarázat lehet a "jóslásra", "ingázásra", hogy "ráhangolódunk" ezekenek a dolgoknak a rezgéseire (vízfolyás, egy élőlény elméje, vagy akár egy erdő), és innen szerezik az információikat. Természetesen ez csak elmélet, amit csak itt-ott támasztanak alá megfigyelések - ilyen pl. a Kirlian fényképezés, a fenti pár példája, vagy a kollektív tudattalanra vonatkozó azon feljegyzések, amiket patkányokon végeztek.
Az előbb ismeretetett felmérést statisztikusok készítették. Tudósokban felmerült, hogy vizsgálni kéne a Freud? v. Jung? által elképzelt "kollektív tudattalan"-t. Szabadidejükben, vagy mert gazdag országokban arra is jut pénz, hogy a pingvinek szarási sebességét vizsgálgassák fogták a cuki kis labirintusaikat, és szabványként elküldték pár intézetbe. Aztán beleraktak egy patkányt az egyik helyen. Az szépen megtanulta a labirintus trükkjeit. Aztán egy másik laborban hót ugyanazon elrendezésű labirintusba bedobtak egy másik patkit, ami nem volt leszármazottja, sem nem élt egy laborban (ill. nem volt azok leszármazottja) az első patkánnyal. Megmérték, mennyi idő alatt teljesíti a labirintust, mennyi idő alatt tanul meg biztosan kijutni belőle (ha egyszer egy patkány átjutott nehezen felejti el az utat :) Okos kis dögök.)
Végül arra a következtetésre jutottak, hogy minden új sorozat patkány az előzőeknél gyorsabban találja meg a "helyes utat". A pontos adatot nem közölték sehol tudtommal (hivatalos lapokban nem néztem utána), de ha csak pár mp-el is javult az eredmény, akkor is érdekes az eredmény. Természetesen az eredmény nem csökkenthető egy szint alá ezen a módon - nyilván ezért nem foglalkoznak vele "komoly" tudósok.
